Betyár volt-e Cigány Jóska?

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény cigány. Mindenki úgy hívta, Cigány Jóska. Télen-nyáron sátorban lakott a faluvégen, kettecskén a feleségével, mert gyermekük nem volt.

Jóska egyszer felvette subáját, s bement a városba elintézni egyet s mást. Mikor hazafelé tartott, megeredt az eső, és a subája alaposan megázott. Eső után, mikor kisütött a nap, Jóska levetette a subáját, ráakasztotta egy kökénybokorra, hadd száradjon meg. Nézte, nézte és elgondolkozott:

"Ha én ezt a subát úgy tudnám levenni arról a kökénybokorról, hogy a bokor meg se rezdülne, bizonyára nagy betyár lenne belőlem!"

Megpróbálta, levette. A bokor ugyan megmozdult, de ő azt képzelte, egy levele sem rezdült meg.

"Jól van, Jóska - gondolta magában -, a bokor meg sem rezdült, tehát jó úton haladsz a betyárság felé!"

Bemegy a feleségéhez, és azt mondja:

- Hallod-e, te Margit, mondok én neked valamit!

- Mit mondasz nekem, Jóska? - kérdezte az asszony.

- Azt mondom neked, Margit, hogy én egy nagy betyár vagyok!

- Ugyan, Jóska, milyen nagy betyár lehetsz te, mikor világéletedben nem bántottál senkit, s még egy tűt sem loptál?!

- Ebben igazad van, de azért én mégis azt mondom, hogy nagy betyár vagyok! Most azonnal eredj el a királyhoz, és mondd meg neki, hogy a te urad, Jóska nagy betyár!

- Ugyan, édes uram, mi jut eszedbe? - ijedezett az asszony.

- De bizony menj el azonnal a királyhoz, és tedd, amit mondtam!

Mit volt mit tennie, Margit felöltözött szépen, és elment a királyhoz. Köszönt illendőképpen:

- Szerencsés jó napot kívánok, felséges királyom!

- Mi járatban vagy? - kérdezte a király.

- Én, felséges királyom, abban a járatban vagyok, hogy bejelentsem az uramat magánál, mert az uram egy nagy betyár. Ő maga mondta, hogy jöjjek azonnal, és jelentsem be felségednél az ő betyárságát.

Megcsóválta a fejét a király, majd így szólt:

- Ide hallgass, cigány asszony! Ha a te urad olyan nagy betyárnak tartja magát, menj haza, és mondd meg neki, hogy ha ma éjjel tizenkét órára el nem lopja a hátas paripámat, akkor a feje nem marad ott, ahol most van!

A cigány asszony nagy búsan hazaballagott. "No, Jóska, most neked lőttek" - gondolta.

- Voltál-e a királynál? - kérdezi az ura, mikor belépett az ajtón.

- Onnan jövök.

- És mit mondtál a királynak?

- Azt mondtam a királynak, hogy az én uram, Jóska: nagy betyár.

- És a király erre mit mondott?

- Azt mondta, hogy ha a te urad, Jóska olyan nagy betyár, akkor éjjel tizenkét órára lopja el a hátas paripámat, mert különben nem marad ott a feje, ahol most van.

Mérgelődött Jóska, nekitámadt az asszonynak:

- Tyű, azt a rongyos...! Nem szégyellted magad?! Hát feljelentettél engem a királynál?

- Csihadj, hé, mert mindjárt hozzád vágom ezt a fazekat! Hát nem te küldtél erővel, hogy menjek?

Addig-addig veszekedtek, pörlekedtek, míg a végén mégiscsak megbékéltek. De az este közeledett. Mit volt mit tennie? Most már csak megpróbálja ellopni a király paripáját, mert hát nagyon jól érezte magát a feje a nyakán, ahol volt.

Elment, és vett egy zsák leveles dohányt meg egy kulacs pálinkát. A pálinkába álomport kevert. Ilyen alaposan felkészült, mert tudta, hogy a király paripájára tizenkét katona vigyáz éjjel-nappal. Mikor mindennel készen volt, elindult, és meg sem állt a király istállójáig. Ott az istálló ablaka alatt megállt, és elkezdett kiabálni.

- Magyar dohányt, jó leveles dohányt vegyenek!

A katonák felütötték a fejüket a kiabálásra, kinéztek az ablakon, s látták, hogy Cigány Jóska van ott. Kiszóltak:

- Maga az, Jóska bácsi?

- Igenis én vagyok!

- Jöjjön már be, Jóska bácsi, hadd lássuk, milyen az a leveles dohány.

Cigány Jóska bement, és megmutatta a portékáját. Megszagolták, morzsolgatták. Mindegyik katona vett belőle. Azonnal rápipáltak, rettentő mód ízlett nekik, alig győzték dicsérni.

Pipázás közben egyszer csak felsóhajt az egyik katona:

- De jó volna e mellé a dohány mellé egy pofa jó kisüsti pálinka!

- Ördögi szerencséd van, fiam - mondta Jóska -, mert éppen van nálam.

- Ide vele! - kiáltotta egyszerre több katona is.

- Igaz, hogy nem sok, de annyi talán jut - mondta Jóska -, hogy mind a tizenkettőtöket meg tudom kínálni egy pohárkával.

Azzal elővette az üveget, és sorra kínálta a katonákat. Egyszóval ami pálinkája volt, szétosztotta köztük.

Mikor a katonák a pálinkát megitták, szép sorjában mind a tizenketten elaludtak.

Jóska ekkor odament a király paripájához, eloldotta a kötőfékjét, és szép lassan, csendesen kivezette az istállóból. Mikor kiért, felült a hátára, és egész hazáig olyan vígan lovagolt, mintha csak ő volna a király. Mikor hazaért, így szólt a feleségéhez:

- Látod, Margit, mégis elhoztam a hátas paripát, pedig tizenkét katona vigyázott rá!

Felesége azonban nem örült Jóska ügyességének.

- Nagy bajok lesznek ebből, meglásd - mondta neki aggódva.

De Jóska rá sem hederített. A lovat egy fához kötötte, jól bevacsorázott és lefeküdt.

Mikor a király reggel felkelt, kinyitotta az ablakát, kikönyökölt, és megnézte, milyen az idő, látja ám, hogy ott legel a paripája a falu végén, kikötve Cigány Jóska sátra előtt! Azonnal elküldött egy katonát Margitért.

Mit volt mit tennie, felöltözött szépen a cigány asszony, és ment a királyhoz a katonával.

- Megjöttem parancsára, felséges uram!

- Te cigány asszony, neked volt igazad, mikor azt mondtad, hogy az urad, Jóska nagy betyár! Most már magam is elhiszem, mert elvitte a hátas paripámat. Hát ha elvitte, legyen vele boldog, legyen az övé. Megérdemli, mert ügyes volt. Tizenkét katona vigyázott a lóra, de mind a tizenkettőt kijátszotta! Most menj haza, és mondd meg az uradnak, hogy ha el tudta lopni a hátas paripámat, akkor ma éjjel tizenkét óráig lopja ki az ágyból a papot, hozza a palotámba, különben a feje nem lesz ott, ahol most van.

Hazamegy nagy búsan Margit. Mondja otthon az urának, mit mondott a király. Mikor Jóska hallotta, mit kell tennie, bizony megvakarta a fejét. Most már mindegy, ezt is végre kell hajtani, gondolta magában.

Kiment a patakhoz, és fogott egy pontyot, majd elővett egy gyertyát és egy zsákot. Mikor beesteledett, elment a pap ablaka alá. A gyertyát meggyújtotta, beletette a hal szájába, a másik kezében pedig tartotta a zsákot. Mikor a gyertya égett, bal kezében felemelte a zsákot, jobb kezében a halat a gyertyával, és elkiáltotta magát:

- Aki be akar menni a mennyországba, bújjon a zsákba!

Felül a pap, hogy miféle beszédet hall, de nem szól semmit.

Jóska másodszor is elkiáltotta magát, még hangosabban.

A pap még jobban fülel, de nem szól.

Jóska harmadszor megint elkiáltotta magát:

- Aki be akar menni a mennyországba, bújjon a zsákba!

Gondolta a pap, ennek fele se tréfa, kikiáltott:

- Én akarok!

Felugrott az ágyból, kinyitotta az ablakot. Cigány Jóska gyorsan eldobta a halat gyertyástul, a zsákot az ablak alá tartotta, a pap szépen belebújt. Jóska gyorsan be akarta kötni a zsák száját, de a pap hosszabb volt mint a zsák, úgyhogy a feje kimaradt.

"Semmi baj - gondolta Jóska -, az a fontos, hogy a pap megvan."

Azzal uzsgyi, vesd el magad, futott egyenest a királyhoz! Húzta a papot a lábánál fogva, fel a grádicsokon, és ahogy húzta felfelé, a pap feje oda-odaütődött egy-egy grádicshoz.

- Jaj, jaj a fejem! - panaszkodott szegény. - Messze van még a mennyország?

- Még egy-két koppanás, és itt vagyunk a kapujában, tisztelendő uram - biztatgatta Cigány Jóska.

Közben felért a király szobájáig, kinyitotta az ajtót, és szerencsés jó estét köszönt.

- Teljesítettem a kívánságát, felséges királyom! Elhoztam a papot az ágyából.

Mikor a pap látta, hogy a király szobájában van és nem a mennyországban, nagy szégyenében még köszönni is elfelejtett, jobbnak látta, ha gyorsan futásnak ered. Nemcsak hazáig futott, hanem még a faluból is kifutott örökre; valahol a hetedik határban kötött ki.

- Nohát, Jóska, nem hittem volna - mondta a király -, mikor feleséged, Margit azt jelentette, hogy te nagy betyár vagy! Most már elhiszem!

Jóska csak forgatta a kalapját, a király pedig folytatta:

- Szerencsésen elloptad a hátas paripámat, neked adom, nem sajnálom, legyél vele boldog! Amiért pedig a papot elloptad, no, abba a zsákba, amelyikben cipelted, rakhatsz magadnak annyi aranyat, amennyit elbírsz!

Elkeseredett Jóska magában, hogy csak ilyen kis zsákot hozott, de amikor telerakta, olyan nehéz lett az aranytól, hogy meg sem tudta billenteni, úgyhogy csak fél zsák aranyat tudott hazavinni a hátán.

Így gazdagodott meg hirtelen Cigány Jóska. A pénzt megbecsülte, nem szórta el, nem itta el. Vett magának földet, takaros házat, tanyát, szép új ruhákat meg egy hintót a paripához! Úgy éltek, mint hal a vízben, és még máig is élnek, ha meg nem haltak.

 

Hogy lett a Szegény Lajosból király?

Egy szép napon elindult hát hetedhét országon túlra, de még az Óperenciás-tengeren is túlra. Senkitől sem búcsúzott el, hisz senkije sem volt. Már hetedik esztendeje vándorolt, mikor egy városba érkezett. Mivel már esteledett, gondolta, megéjszakázik. Gazdag házban nem akart szállást kérni, csak a város szélén nézett körül. A legkisebb házacskába, ahol a legszegényebbeket gyanította, bekopogtatott.

- Szabad! - hangzott belülről.

Lajos belépett. Nagyon öreg, jóságos tekintetű asszony fogadta. Lajos köszönt is illendőképpen:

- Adj( isten jó estét, drága öreganyám!

 

- Neked is, fiam - fogadta a köszöntést az öregasszony. - Látom, elnyűtted a bocskorodat, poros a ruhád, bizonyára vándorlegény vagy, és szállást akarsz tőlem. Istené a szállás, ülj le, fiam, megalhatsz nálam.

Megköszönte Lajos a szíves fogadtatást, majd az öregasszony kérdésére elmondotta, hogy ő szegény vándorlegény, járja a világot, amíg meg nem unja, közben ha valami neki való mesterséget talál, akkor abbahagyja a vándorlást. A jószívű öregasszony megkínálta vacsorával. Lajos jóízűen evett, majd vacsora után elfogta az álmosság.

- Drága jó öreganyám - mondta -, már hét éve gyalogolok, nagyon össze vagyok törve, szeretnék egy kicsit aludni!

 

Az öregasszony megvetette az ágyat, Lajos lefeküdt. Mikor már ágyban volt, odament hozzá az öregasszony, s azt mondta, csak aludjék nyugodtan, ne féljen semmitől. Lajos nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle:

- Miért mondja nekem, öreganyám, hogy aludjam nyugodtan, s ne féljek semmitől?

 

- Azért, mert van nekem egy fiam. Medve Jankónak hívják. A környéken hatalmasabb termetű ember nincs több nála, s a király udvarában dolgozik, vagyis udvaros.

Ő már tudja, hogy van itt egy idegen. Ha hazajön és kérdezi, ki van itt, én azt mondom, a legkisebb fiam; ha tőled kérdezi, ki vagy, te azt feleled, hogy a legkisebb öccse.

Erre az öregasszony jó éjszakát kívánt, s magára hagyta Lajost. Éppen elaludt volna, mikor nagy dübörgést hall kívülről. Gondolta, ez biztosan Medve Jankó. Valóban ő jött meg.

- Micsoda idegen szag van itt? - hallatszott Medve Jankó brummogása.

- Kedves fiam, hazajött a legkisebb öcséd, ott fekszik az ágyban - mondta az öregasszony.

Medve Jankó brummogott egyet, majd odacammogott Lajos ágyához.

- Jó estét, kis öcsém!

- Jó estét, kedves bátyám, Jankó!

- Eredj arrébb egy kicsit, hadd feküdjem le én is.

Lajos a fal mellé húzódott, Jankó pedig mellé heveredett, de olyan nagy volt, hogy testének csak egyik fele fért el az ágyban, a másik fele kiért az udvarra.

Reggel felkeltek, megreggeliztek. Azt mondja Medve Jankó az édesanyjának:

- Elmehetek-é az öcskössel a templomba?

- Jól van, csak menjetek - felelte rá az öregasszony.

Medve Jankó felvette ünnepi szűrét, Lajost a szűr ujjába dugta úgy, hogy a szűr teljesen eltakarta, és elindult a templomba.

Egyenest a szószék alatt állt meg Medve Jankó. Mikor a pap abbahagyta a prédikációt, odaszól Jankó Lajosnak:

- Kis öcsém, hadd látom, mit tudsz te! Folytasd a prédikációt!

 

Lajos folytatta is szépen. Hallották a hívek a templomban, hogy valaki prédikál, de nem láttak senkit. Mikor Lajos abbahagyta a prédikálást, rákezdte a pap; mikor pedig a pap hagyta abba, Lajos folytatta. Mikor mindketten abbahagyták, megszólalt az orgona; mikor a kántor az orgonálást abbahagyta, Lajos a szűr alól fújta tovább az orgonahangokat. Az emberek csak néztek jobbra-balra, és nem láttak senkit.

Azon a napon a király lánya is elment a templomba, és ott állt meg az oltár előtt, közel Medve Jankóhoz.

Ő is tekingetett a hangok felé. Mikor tekintete Medve Jankóra esett, Jankó szétnyitotta kissé szűre ujját, s megmutatta neki Lajos fejét a szűr alól. Hazamenet azonban senki sem beszélt a dologról.

A következő vasárnap Medve Jankó ismét hóna alá vette Lajost, és megint elment vele a templomba. Ugyanúgy történt most is minden, mint az előző vasárnap. Hol prédikálás, hol orgonahangok hallatszottak a szűr ujjából. A királylány megint ott volt a templomban, s Medve Jankó megint megmutatta neki Lajost a szűr ujjában.

 

Harmadik vasárnap csak úgy történt minden, mint előbb. De most már a királykisasszony a templomból kimenet megszólította Medve Jankót:

- Ide figyelj, Jankó! Ha nekem most azonnal meg nem mutatod, amit a templomban három vasárnap mutogattál, nem sokáig lesz a fejed ott, ahol most van!

Azt mondja erre Medve Jankó:

- Ugyan, felséges királykisasszony, nem mutogatni, hanem szeretni való dolog az!

- Ugyan, kedves Medve Jankó! Ne bolondozz, mutasd meg, mi van a szűröd ujjában!

- Mondtam már, hogy nem mutogatni, hanem szeretni való dolog az - szabadkozott Jankó.

Harmadszor is kérte a királykisasszony, de most már könyörgésre fogta a dolgot:

 

- Mutasd meg nekem, Medve Jankó, mi van a szűröd ujjában, mert ha nem mutatod meg, belebetegszem.

Medve Jankó erre megrázta a szűre ujját, hogy kikukkanthasson Lajos. Mihelyt a királykisasszony és Lajos tekintete összevillant, abban a pillanatban megszerették egymást, de a királylány jobban Lajost, mint az a királylányt. A királylány erre hazaküldte Medve Jankót azzal, hogy másnap jöjjön el hozzájuk, és apjától kérje meg az ő kezét Lajos nevében. Beállít másnap reggel Medve Jankó a királyhoz:

- Szerencsés jó napot, felséges uram!

Csodálkozik a király, hogy ilyen korán állít be hozzá Medve Jankó.

- Miért jöttél ilyen korán, kedves udvarosom, mikor akadna még lent dolgod, hiszen amint látom, az udvart még fel sem seperted?

- Majd felseprem, felséges királyom, ne fájjon ezért a feje! Most az egyszer azért jöttem, ha meg nem sérteném, hogy megkérjem a felséges királylány kezét.

Csodálkozik a király.

- Mi ütött beléd, hogy ilyesmire gondolj, hiszen te nekem csak udvarosom vagy, hallod-e?!

- Már megbocsásson, felséges uram, de nem magamnak kérem a felséges királykisasszony kezét, hanem a legkisebb öcsémnek!

Nem ismerte a király Medve Jankó öccsét, nem tudta, mi lehet a dolog mögött, hát gondolt egy nagyot, és így szólt:

 

- Nem bánom, odaadom a lányomat, ha öcséd teljesíti egy-két feltételemet! Nem lesz könnyű dolog, de ha legény a talpán, próbálja meg! Látod azt a nagy, rengeteg erdőt? Holnap reggel nyolc órára irtsa ki, a fát hordja be az udvaromba, tegye rakásba, az irtás helyét szántsa fel, vesse be búzával, s az reggelig nőjön meg, érjen meg, arassa le, csépelje el, őrölje meg, a lisztjéből gyúrjon tésztát, és süssön nekem egy cipót! Ha a cipó kész lesz, hozd el hozzám, és tedd az asztalomra. Ha mindezt elvégzi a legkisebbik öcséd, Medve Jankó, nem bánom, nekiadom a lányomat!

- Megpróbáljuk, felséges királyom - mondta Jankó.

Ezzel hazaindult nagy búsan az édesanyjához, és elpanaszolta, milyen feltételeket szabott a király. Hallja ezt az öccse is. Vakarják a fejüket búslakodva. Ezt bizony lehetetlen megcsinálni.

Látja az öregasszony búslakodásukat, megsajnálja őket, s így szól:

- Sose búsuljatok! Majd csak lesz valahogy! Most pedig feküdjetek le, és aludjatok rá egyet nyugodtan.

Reggel korán kelti az öregasszony Medve Jankót:

 

- Kelj fel, Jankó fiam! Itt a cipó, szaladj vele a királyhoz, míg ki nem hűl!

Töröli az álmot Jankó a szeméből, nagyot néz, brummog egyet, de már rohan is a cipóval, és átadja a királynak.

- Itt a cipó, felséges királyom!

 

Nagyot néz a király. Kitekint az ablakon, látja, az erdőt kivágták, helyét felszántották, a fáját pedig szépen felrakták az udvaron.

Nem volt mit tennie, szavát kellett állnia, bár még titkon reménykedett, hogy ebből a lakodalomból mégsem lesz semmi.

 

- Jól van, kedves Jankó, látom, teljesítettétek minden feltételemet! Most eredj szépen haza, és hozd el kis öcsédet. Szeretném már látni, no meg bizonyára a lányom is szeretné tudni, kihez is megy feleségül, mert hát mégis a lányomé a döntő szó: márpedig ha neki nem tetszik a kis öcséd, akkor nem mehet hozzá.

Hazaszaladt Medve Jankó a kis öccséért, hóna alá vette, a szűre ujjában elvitte a királyhoz, és megmutatta. Behívták a királylányt is, és annak is megmutatták.

- Hozzámégy-e, leányom? - kérdezte a király.

- Ha az Isten is egymásnak teremtett, felséges atyám, legyünk egymáséi.

Megharagudott erre a király, nagyon restellte, hogy ilyen veje és rokonsága lesz, de haragját nem mutatta, szavát nem vonta vissza, hanem látszólag beletörődött, s így szólt:

- Jól van, lányom, ha hozzámész, én nem ellenzem. - Majd Lajoshoz fordult s folytatta: - Most pedig fogd a lányom kezét, és vidd oda, ahová jólesik! Ha feleséget akartál, bizonyára arra is gondoltál, hogy el is kell tartani.

 

Azzal kizavarta őket a palotából még csak el sem búcsúzott a lányától. Ajándékot sem adott, lakodalmat sem csinált neki. Lajos, mit tehetett mást, fogta a királylány kezét, és elvitte az öregasszony kunyhójába.

Egy-két nap múlva így szólt Lajos a királykisasszonyhoz:

- Szívem szép szerelme! Nekünk nem itt van a lakásunk, engem csak szállásra fogadtak be ide. Én egy más országban lakom, gyerünk el oda, az én hazámba! Igaz, hogy senkim sincs, sem apám, sem anyám, sem testvérem, de ha így fordult a sorsunk, kettecskén csak megélünk valahogy.

- Jól van, kedves férjem - felelte a királylány.

 

Megköszönték az öregasszony jóságát, amiért ilyen hosszú ideig gondozta őket, és segített tudós hatalmával abban, hogy egymáséi lehettek; megköszönték Jankónak is a közbenjárását, és elindultak hazafelé. Ahogy mentek, mendegéltek, elérkeztek egy nagy mocsárhoz. Látják, hogy a mocsárban egy koldus nyakig merülve kapálódzik, fulladozik. Megállnak, és Lajos azt mondja a feleségének:

- Szívem szép szerelme, nem engedhetem meg, hogy ez a szerencsétlen a szemem láttára fulladjon a mocsárba! Várjál itt, megyek és kimentem, nehogy az élete a lelkemen száradjon.

Mikor ezt hallotta a királylány, elsápadt, megragadta férje kezét.

- Szívem szép szerelme, Lajoskám - könyörgött -, neked tűz, nekem füst, kérlek, ne mentsd ki azt a koldust a mocsárból!

Lajos azonban nem hallgatott rá.

 

- Nem akarom, hogy halála az én bűnöm legyen! Én bizony kimentem őt! - kiáltotta, s azzal elindult a fuldokló felé; feléje hajolt, megfogta a haját, és kihúzta.

Alighogy kihúzta, az ember eltűnt szeme elől. Hátranéz, keresi feleségét, de az is eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Megijedt Lajos: mi történhetett, hogy így egyszerre tűnt el a felesége és a kimentett koldus? Mit volt mit tennie, visszament az öregasszony kunyhójába.

- Jaj, az isten áldjon meg, kedves jó öreganyám, nagyon nagy baj történt az úton!

 

És elmondta, hogy a felesége hiába tiltotta, kimentette azt a koldust, s aztán koldus is, felesége is úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.

- Tudod-e, fiam, ki volt az a koldus? - kérdezte az öregasszony.

- Nem tudom én.

 

- Mert én tudom! Az a koldus a világ ereje, Vörös Álnok Vitéz neve szerint. Ő vitte el a feleségedet, mégpedig örökre, saját feleségének!

Nagyot nézett erre Lajos, s erősen fogadkozott, hogy ha életébe kerül is, felvadássza azt a híres Álnok Vitézt.

- Jobb, fiam, ha el sem indulsz - mondta az öregasszony -, mert ha száz évig is mész egyfolytában, oda nem érsz, olyan messze lakik.

- Nem bánom én, kedves öreganyám, azonnal útnak indulok! Ha már egyszer nem hallgattam a feleségemre, nem hagyhatom szegényt egy ilyen gonosz ember rabságában!

 

- Látom, erősen elszántad magad, s nagyon szereted a feleségedet: ezért megpróbálok segíteni rajtad. Csak ne hebehurgyáskodj! Gyalog ugyan oda nem érsz soha, van nekem azonban az istállóban egy hatlábú lovam, az ismeri az utat, s elvisz téged.

Az öregasszony kivezette az istállóból a hatlábú lovat. Mikor a ló meglátta Lajost, megszólalt:

- Tudom, kedves gazdám, hogy hova akarsz menni: a Vörös Álnok Vitézhez! Szívesen elviszlek, de nem tudom, sikerrel járunk-e, mert én csak olyan sebesen tudok repülni, mint a varjú, hiszen csak hat lábam van.

- Nem baj, kedves táltos paripám, megpróbáljuk!

Lajos felnyergelte a táltost - mert az volt -, és elindultak. Rövidesen abba a megyébe érkeztek, ahol Vörös Álnok Vitéz lakott. Odaérnek a házhoz, hát ott találják a kútnál Lajos feleségét, amint éppen vizet merít. Ahogy megpillantotta Lajos a feleségét, hívta is azonnal:

- Eljöttem érted, szívem szép szerelme! Ülj fel gyorsan a ló hátára, mert már indulunk is vissza.

Nagyon megörült a királylány a férjének.

 

- Hogy tudtál ide eljutni, kedves férjem, ehhez a gonosz Vörös Álnok Vitézhez? Látod, látod, nem hallgattál rám! Ha nem mented ki a mocsárból, nem rabolhatott volna el engem. Ha eljöttél értem, elmegyek veled, de tudom, hiába indulunk el táltos paripáddal, Vörös Álnok Vitéz úgyis utolér bennünket: neki hétlábú táltos paripája van! Szerencséd, hogy most éppen vadászik az erdőben, de minden pillanatban itt teremhet.

Lajos nem teketóriázott, fogta a feleségét, maga elé ültette a táltos paripára, és azon nyomban elindultak hazafelé.

Mindent látott és hallott az istállóban Vörös Álnok Vitéz hétlábú táltosa! Mikor Lajos és felesége elszökött, elnyerítette magát. Nyerítésére azonnal otthon termett Vörös Álnok Vitéz, és odaszólt a táltoshoz:

- Kutyák egyék meg a húsodat, varjúk szívják ki a véredet, mért nyerítettél?! Nincs mit enned, nincs mit innod, vagy nincs szép gazdaasszonyod?

- Nincs bizony - felelte a táltos -, mert elvitte Lajos!

Nagyot nézett erre Vörös Álnok Vitéz.

- Ehetem még, ihatom még? Mert utánuk indulunk!

 

- Ehetsz is, ihatsz is, nyugodtan, kedves gazdám - felelte a táltos -, még így is utolérjük őket.

Vörös Álnok Vitéz erre megevett egy kőkenyeret, egy oldal szalonnát, megivott ötven akó bort, elszívott egy zsák dohányt, és így jól felkészülve felpattant a táltos hátára, ugratott egyet, és máris utolérte a menekülőket. Vörös Álnok Vitéz odakiáltott Lajosnak:

- Állj meg, Lajos! Amikor még nem is ismerted a szépséges szép királylányt, én már régóta szerettem. De nem tudtam feleségül venni, mert nem akart hozzám jönni; elraboltam hát tőled, és most már az enyém! Most az egyszer megbocsátok neked, hogy vissza akartad vinni tőlem; de azt tanácsolom, másodszor meg ne próbáld, mert többször kegyelmet nem adok, hanem összekaszabollak!

Ezzel Vörös Álnok Vitéz csak megfogta a lányt, áttette paripájára, és hazavitte.

Lajos azonban ebbe nem nyugodott bele. Alig várta, hogy másnap legyen, és újra elindult feleségéért. Szegényt megint a kútnál találta, Vörös Álnok Vitéz pedig újból vadászni volt. Mikor meglátta a királylány Lajost, inkább megijedt, mint örült neki.

- Lajoskám, szívem szép szerelme! Szerencséd, hogy nincs itthon Vörös Álnok Vitéz, de ha hazajön és megfog, összekaszabol!

- Nem bánom én, csak még egyszer láthassalak! - felelte Lajos, de már feleségét kapta is fel maga elé táltosára, és újból megindultak hazafelé.

Alighogy ez történt, Vörös Álnok Vitéz táltosa elnyerítette magát istállójában, mire gazdája nyomban otthon termett.

- Kutyák egyék meg a húsodat, varjúk szívják ki a véredet, mért nyerítettél? Nincs mit enned, nincs mit innod, nincs szép gazdasszonyod?

- Nincs bizony - felelte a táltos -, mert elvitte Lajos.

Nagyot nézett erre Vörös Álnok Vitéz, és kegyetlen haragra gerjedt.

- Ehetem még, ihatom még? - kérdezte. - Mert utánuk indulunk!

- Ehetsz-ihatsz nyugodtan, kedves gazdám - felelte a táltos.

 

Vörös Álnok Vitéz erre megevett két kőkenyeret, két oldal szalonnát, megivott száz akó bort, elpipált két zsák dohányt. Utána felült a táltos hátára, ugratott egyet, és máris utolérte Lajost.

- Állj meg, Lajos! Megint csak utolértelek! Emlékszel, mit mondottam neked: ne gyere másodszor, mert összekaszabollak! S te mégsem hallgattál figyelmeztetésemre!

Kardját kirántotta, és összevissza kaszabolta szegény Lajost.

- Na, most már nem jön harmadszor is érted, szívem szép szerelme - mondotta gúnyosan a királylánynak -, mert alaposan elláttam a baját!

- Jaj, bizony nem jön! - felelte bánatosan a királylány. - Ízinkekre aprítottad. Csak azt engedd meg nekem, hogy porcikáit össze szedjem egy zsákba, ne maradjon itt szerteszét!

 

A királylány Lajos legkisebb porcikáját is szomorú szívvel szedte össze, berakta egy zsákba, s rákötötte a hatlábú paripa hátára. A táltos azonnal hazavitte. Mikor az öregasszony házához ért, benyerített az ablakon. A nyerítésre kijött az öregasszony, s látja, mit hozott haza a ló. Tudta ő, hogy ez lesz Lajos vége. Levette a zsákot a táltos hátáról, Lajos darabjait egy hosszú asztalra szórta, és szépen összeragasztotta úgy, ahogy azelőtt voltak. A mestergerendáról elővett egy nádvesszőt, keresztet vetett rá, s megsimogatta vele az összerakott maradványokat. És csodák csodája, Lajosból újra ép ember lett, olyan, mint azelőtt! Leugrott az asztalról, megköszönte az öregasszony jóságát, és így szólt:

- Na, én már megyek is, kedves jó öreganyám!

 

- Nono, várjál egy kicsit, Lajoskám! - csitította az öregasszony. - A hatlábú táltos lóval sohasem fogod visszahozni a feleségedet, mert amint látom, Vörös Álnok Vitéznek hétlábú táltosa van, és az sokkal fürgébb a tiédnél. Hanem figyelj ide! Menj ki a nagyerdőbe, annak kellős közepében fekszik egy szürke kanca, annak most lesz egy csikaja, mégpedig egy nyolclábú táltos! Az erdőben teméntelen sárkány, tigris meg egyéb vadállat tanyázik, mind lesi a szürke kancát, hogy ellje meg csikaját, amit aztán el akarnának rabolni tőle. Neked kell odamenned, és megszerezned a táltos csikót! Így azonban nem mehetsz oda, mert a vadállatok összetépnek. Van azonban nálam egy medvebőr, vedd azt magadra, és abban menj közéjük.

Lajos megköszönte a tanácsot, magára vette a medvebőrt, elindult az erdőbe, s elvegyült a medvék között. Amikor a csikót felkapta, azok azt hitték, ő is medve; nem bántották, hanem utána kiáltottak:

 

- Ne félj, vidd csak nyugodtan! Mert mi itt mindnyájan megállapodtunk abban, hogy aki először elkapja a kiscsikót, azé lesz! - Viszi Lajos a táltos csikót, hát ahogy viszi, a csikó egyszer csak megszólal:

- Lajoskám, kedves gazdám, tegyél le engem egy kicsit erre a gyepre, hadd pihenjek!

Mikor a táltos csikó kipihente magát, hirtelen felugrott, megrázkódott, hát uramfia, csupa arannyá változott s megnőtt, de oly gyönyörű szép táltos paripává, hogy minden szőre csillogott, ragyogott, még csengők is teremtek rajta, oly csodálatosak, hogy amikor csilingeltek, még a perceket is megmondták!

Megszólalt a táltos ló:

- Lajos, kedves gazdám, tudom, hogy te miben sántikálsz! Ki akarod szabadítani feleségedet a Vörös Álnok Vitéz rabságából. Ne félj, a kútnál megtaláljuk. Ülj fel a hátamra, kapaszkodj jól a sörényembe, s nagyon vigyázz, hogy a szél le ne sodorjon a hátamról, mert mi még a szélnél is sebesebben száguldunk!

Lajos megveregette a ló nyakát, egy ugrással a hátán termett, belekapaszkodott a sörényébe, s még jóformán meg sem igazította magát rajta, máris Vörös Álnok Vitéz kútjánál teremtek. Felesége éppen vizet húzott. Amikor meglátta Lajost, most már sírva fakadt.

- Hát már megint értem jöttél, szívem szép szerelme? Hogy tudtál eljönni? Hiszen Vörös Álnok Vitéz összedarabolt téged. Én már el is sirattalak a halottak közé.

 

- Ne beszéljünk most erről, hanem ülj fel azonnal a táltos lovam hátára! - türelmetlenkedett Lajos.

Felesége azonban vonakodott; úgyis minden hiába, mondta, mert Vörös Álnok Vitéz utoléri őket, Lajost ismét feldarabolja, s most még azt sem fogja megengedni, hogy porcikáit összeszedhesse egy zsákba, hanem elégetteti, és hamuját a szélbe szórja.

- Azt hiszed, szívem szép szerelme, hogy megint a hatlábú táltossal vagyok itt? Nézd csak, most nyolclábú aranytáltossal jöttem érted: ezt utol nem éri soha! - bátorította Lajos a feleségét, majd ölbe kapta, felültette a lovára, és szép kényelmesen elindultak hazafelé.

Vörös Álnok Vitéz táltos lova mindent hallott, és mindent látott. Elnyerítette magát. Nyerítésére hazajött Vörös Álnok Vitéz, és veszettül rátámadt a lovára:

- Mit nyerítesz már megint, te világ legrusnyább férge? Nincs mit enned, nincs mit innod, nincs szép gazdasszonyod?

- Nincs bizony, mert elvitte Lajos!

- Még hazudsz is, átkozott féreg?! Hogy mondhatsz ilyet, mikor összekaszaboltam apró darabokra?! - mérgelődött Vörös Álnok Vitéz.

- Hiába kaszaboltad, Lajos viszi az asszonyt!

- Hű, azt a kénköves, huncutságos fűzfánfütyülő rézangyalát! - tépte a haját Vörös Álnok Vitéz. - Kis lovam, ehetem-e, ihatom-e még?

- Nem ehetsz és nem ihatsz egy falatot, egy kortyot sem, mert Lajost nem a hatlábú, hanem a nyolclábú táltos viszi, s az pedig, ha nem tudnád, az édestestvérem, mert nekem is, neki is ugyanaz a szürke kanca az anyánk!

 

Vörös Álnok Vitéz felpattant táltosa hátára, és Lajosék után eredt. Mikor már majdnem utolérte őket, Lajos megállt, mintha várná őket, de aztán ugratott egyet, hogy máris túl volt hetedhét határon. Vörös Álnok Vitéz sehogy sem tudta utolérni. Egyszer csak utána kiáltott a hétlábú táltos a nyolclábúnak:

- Várjál, kis öcsém! Mondani akarok valamit! Hallgass rám, mert én a te bátyád vagyok. Azt akarom mondani, hogy nagy bolond vagy, hallod-e: ebben a pillanatban születtél, és máris két ilyen rusnya férget viszel a hátadon! Nem szégyelled magad, hogy egy ilyen semmirekellő vándorlegény szolgálatába álltál? Én a te helyedben felugranám az égig, ott hátamról lefordítanám őket, s mikor lepottyantak, szétrúgnám a fejüket!

Hátraszólt a nyolclábú táltos:

 

- Hallom ugyan, bátyám, de hogy mondhatsz ilyet? A te helyedben felugranám az ég tetejéig, onnan leejteném azt a gonosz Vörös Álnok Vitézt, s mikor már leesett, patkóimmal puhítnám gonosz, rusnya fejét! Én a hátamon egy tiszta szívű emberpárt viszek, te pedig egy félig embert, félig sárkányt, a megtestesült gonoszságot hordod a hátadon!

- Igazad van, kis öcsém! S hogy én ezt eddig nem tudtam?! Megvársz-e engem?

Erre felugrott Vörös Álnok Vitézzel az égig, ott lefordította a hátáról, majd amikor lezuhant onnan, patkóival alaposan ellátta a baját, hiszen minden lábán hétmázsás volt a vasalás!

 

Lajos táltosa megvárta a hétlábú táltost. Lajos átült a hétlábúra, felesége a nyolclábú táltos hátán maradt, és egyenest az öregasszonyhoz vágtattak. Megköszönték a jóságát, szívességét, majd elbúcsúztak tőle, el Medve Jankótól is, s indultak hazafelé.

Hazaérve Lajos megesküdött a királylánnyal, hétszer egymás után. Lajosból daliás ember lett, felesége a legszebb asszony hetedhét országon. Apósa is megbékélt később velük, lányát visszafogadta szeretetébe, s átadta Lajosnak fele királyságát. Így lett Lajosból király. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.